Mielőtt elhagytál...

Stiles Murray

Chapter 01.

A kéz, amely már egyszer megégett, nem szívesen tér vissza a vashoz, hiába súgja minden érzéked, kivéve az emlékezetet, hogy rég kihűlt az a vas.

2017.november 05. (szombat); Egyesült Királyság; Manchester

A fényes nap elbújik a szürke, komor felhők mögött s ezzel a kisváros boldogságát is eltakarja. Az emberek

a hatalmas házukba bujkálnak s a megszokott, hétköznapi tevékenységeiket végzik. Néhol hangos társalgásra lehet felfigyelni, mert vannak olyan emberek kiket az ilyen időjárás se tart vissza attól, hogy elmenjenek sétálni. Én is arra készülök, hogy kimenjek a zivataros szabadba a közelebbi parkba friss levegőt szívni. Szeretem az eső és víz illatát, mert az nyugtató hatással van rám. Mintha egy tengerparton lépkednék hol a tenger friss hullámokat vet lábamra...

Felállok fa karosszékemből, hogy újult erővel sétáljak le a földszintre. Belebújok műanyag papucsomba, majd felkapom az asztalon pihenő magazint, hogy levigyem bátyámnak, Blaknek. Míg lefelé kocogok egy érdes, rekedtes üvöltésre leszek figyelmes.

- Monica, ne játssz a türelmemmel! Elegem van abból, hogy folyamatosan a hibákat keresed bennem! Én ezt nem tudom tovább csinálni. Így nem..

- Jackson, de igazam van. Itthon lógatod a lábadat és semennyi pénzt nem hozol haza! Még is miből éljünk meg?! Az én fizetésem nem elég eltartani egy négy fős családot! - üvölt válaszképpen anya.

Az elmúlt hónapokban egyre többet vitatkoznak a szüleim, mivel apám felmondott a munkahelyén októberben, hogy majd itthon indít egy vállalkozást s majd abból megélünk. De valahogy mindig elcsúsztatja a munkákat ezzel kapcsolatban, és így tényleg nincs elég pénzünk arra, hogy megéljünk. A bátyám gimnazista, úgy mint én. Mi nem tudunk dolgozni. Még nem állunk arra készen, hogy új utakra térjünk, hogy felhagyjuk az iskolát azért, mert apám nem tud mit kezdeni magával. Ebben az esetben igazat kell adjak anyának. Tényleg nem csinál semmit. Az utolsó lépcső fokra lépek, majd nagyobb lendülettel a konyhába csörtetek, ezzel megtörve a hangos vitát.

- Zavarok?

- Nem Stiles, nyugodtan maradhatsz. Gyere ülj le, készen van az ebéd. - csökkenti hangját anyu.

- Blake hol van? Itt a magazinja.

- Kint van az udvaron. Pakolássza a holmiját.

Bólintok egyet fejemmel, majd megfordulok, hogy elinduljak a bátyám felé. Míg megyek szembe találkozok apámmal, aki szúrós tekintettel néz le rám. Egy percre nézek sötét szemeibe, majd gyorsan lesütöm enyéimet. Kiérve az udvarra megcsapja arcomat a hideg levegő fuvallata, ezzel libabőrt csalva bőrömre. Fejemet jobbra, utána balra fordítom, hogy felmérjem a terepet. A ház mögött hajolgatott Blake, pakolván a szerszámokat.

- Hé, Blake! - kiáltok felé, miközben apróbb lépteket teszek meg.

- Stiles?!

- Itt a magazinod, hova tegyem?

- Dobd oda, majd felviszem. - mormogja.

Vállat vonok s visszaindulok a lakásba. Kinyitván az ajtót, meglepett csendre figyelek fel. Mindenki elhalkult és visszavonult. Alig két perce hagytam el a vita helyszínét és most sehol senki. Míg ezen gondolkodok megközelítem a lépcsőt, majd újra a szobámhoz veszem az irányt. Megérkezve a célhoz, magamra csukom az ajtót majd a nagy képernyős tévé elé huppanok, hogy a komor napot felvidítsam egy kis videojátékkal...

***

Alig két óra telt el azóta, mióta leültem ide és elkezdtem játszani. Senki se kopogtatott rozoga ajtómon, senki se keresett. Két karomat a hátam mögé támasztom, majd nehézkesen felkelek. Meg lendítem lábaimat felváltva, mert a hosszú ücsörgés közepette mindkettő elzsibbadt. Miután ezzel megvoltam megszokott utamat teszem meg újra. A lépcső végére érvén felső testem előre döntöm, majd benézek a nappaliba és a konyhába. Még mindig ugyanaz a csönd és ugyan az a tehetetlenség fogad. Az ebédlőbe sétálok ahol egy boríték vár. Szemöldökömet felhúzom s közben jobb kezemmel megigazítom szétálló hajamat. Oda érve az asztalhoz felkapom a levelet és alaposan elolvasom a címzettet. Stiles Murray. Izgatottan szaggatom fel borítékot s olvasom el a benne álló üzenetet:

" Drága kisfiaim, Stiles!

Tudom, most eléggé furcsállod, hogy levélben öntöm ki bánatom, üzenetem de nincs más lehetőségem. Tudod, hónapok óta rosszabbodik a kapcsolatunk apáddal, és ezt már én magam nem bírom. Azt is nagyon jól tudod, hogy gyengélkedek napok óta a szívem miatt. Nem tesz jót nekem ez a sok kiabálás, veszekedés. Nem bírom végig csinálni ezeket a dolgokat, nem tudom mosolyogva elkészíteni az uzsonnátokat, nem tudok boldog lenni abban a lakásban. Fájó szívvel írtam meg ezt a levelet neked és bátyádnak. Ezernyi könnycsepp zördült le elfáradt orcámon míg ezeket a betűket pontról pontra leírtam. Kérlek ne bánkódj, ne sírj, ne hiányolj engem, jól meglesztek Blakkel. Nem tudom, hogy pontosan hova is akarok elmenni, hol akarom leélni életem maradékát, de azt tudom, hogy nem ott, Manchesterben. Kérlek apádnak ne szólj arról, hogy hova mentem és hogy miért. Tudod nagyon jól, hogy bánatában csapkod, ver, iszik. Ha még is elolvasná ezt, vagy még is kérdőre vonna, kérlek add át neki üzenetemet, hogy: - Nem akartam tönkre vágni az életedet, Jack, de ha ott maradok te leszel a végzetem. Nagyon sajnálom-. Remélem boldogan, egészségben éled le életedet bátyáddal együtt, s azt is kívánom nektek, hogy ne essen semmilyen bántódásotok. Vigyázzatok magatokra, egymásra. Pusztán ezzel boldoggá tesztek engem, anyátokat. Ígérem, írok leveleket, amikor erőm, energiám engedi. "

                                                                                                                                      2017.november 05. 

Monica Murray

Miután elolvastam ezt a pár sort, szívem hevesen dobogni kezdett s egy apró könnycsepp talált kiutat zöld szememből. Itt hagyott az az ember, az a nő, aki a leginkább támogatott. Ő volt az, aki kiállt mellettem akkor, amikor senki más nem. De hiába kértem volna maradását, úgyse tette volna. El kell engednem őt, még akkor is ha ebbe a szívem szakad meg. Bánat monológomat az ajtó heves becsapódása szakítja félbe. Könnyben ázott orcámat pulóverem sarkával letisztítom, hogy aki haza is ért, ne lássa bánatom. Nem fordulok hátra, csak remegő kézzel csúsztatom vissza a kissé meggyűrődött papírfecnit tartójába. Eközben gyors léptekkel közelít meg valaki, ki hatalmas tenyerét a vállamra simítja, majd halkan megszólal. 

- Stiles, hol van anya? - Blake tiszta hangja csapja meg fülemet. Mit mondjak? Nem adhatom oda a levelet, még ha meg is kért rá anya. 

- N-nem tudom. - mondom akadozó hanggal.

- Stiles, hol van anya? - ismétli meg mélyebb hanggal. - Válaszolj ha kérdeztelek!

Gyengéden csúsztatom ki keze közül vállamat és fordulok felé. Szemébe nézve megláttam a megtörtséget, a fájdalmat. Tudott valamit amit én nem, látta rajtam, hogy valami baj van. Ki pirosodott szemekkel fürkészem pulóvere mintáját míg Ő hátra kulcsolt kezemből kikapja a levelet. Összeráncolt szemöldökkel bontja ki azt, és olvassa fel a benne  álló sorokat. Ajka követte az olvasott szavakat s közben egyre fájdalmasabb fejet vágott.

- Ezt...Ezt mikor írta? - nyögi ki.

- Nem tudom, most találtam meg.

- Ez nem lehet, nem mehetett el. Hol van apa? - fordítja felém fejét mérgesen.

- Nem tudom, de nem is szabad tudnia erről az egész ügyről. Olvashattad, hogy anya megkért.

- Nem érdekel Stiles! Nem érted, hogy itt hagyott minket emiatt az őrült miatt?! - üvölti egyre hangosabban.

Dühös tekintete találkozik enyémmel s a nyilvános fenyegetését elhagyva lököm vállba és hagyom ott. A hallba érkezve csörtetek fel a nyikorgó lépcsőre de egy rekedtes hang újból megállít.

- Stiles, mi a franc folyik itt? - lehajtom fejemet és úgy fordulok át tengelyemen. - Kérdeztelek fiam, válaszolj!!

- Nem tudom, apa. Blaket kérdezd, Ő talán tudja. - súgom neki.

- Anyád hol van? - állít meg újból.

- Mondom, hogy nem tudom, nem érted? - emelem fel hangom.

- Te velem ugyan ne kiabálj! Kinek képzeled magadat Stiles? Kinek?

Elkapja karomat majd magához ráncigál. Szemeit tágra nyitja, majd újból készül megkérdezni, hogy hol van anya. Némán tűröm tetteit és nézek mélyen szemeibe. Perceken át állunk ott egymással szemben míg a rémes csendet Blake töri meg.

- Engedd el apa!

- Miért, mi lesz ha nem? - fenyegetően fordítja fejét bátyám felé.

- Csak azt kértem engedd el Stilest.

- Rendben fiam, elengedem. - morgós hangon válaszolja, de nem a lépcső felé irányít hanem a bejárati ajtó felé. Rémülten türtőztetem magamat, mert tudom mire készül s azt is, hogy ezt komolyan gondolja...

- Apa, nee!! - hallom utoljára Blake hangos kiáltását...

Kedves idetéved olvasók! Örülök, hogy elolvastátok az első részt, remélem tetszett. Tárt karokkal várlak titeket, mint új rendszeres olvasót. Ne menj el pipa vagy megjegyzés nélkül. Fontos lenne a véleményed!